A születésnapi buli, ami majdnem botrányba fulladt
Na most figyelj ide, mert ezt el kell mesélnem valakinek, különben megőrülök. Emlékszel a Zoliékra, akik tavaly költöztek Nyíregyházára? Na, a Zoli feleségének, a Beának volt az ötvenedik születésnapja múlt hónapban, és ő kitalálta, hogy nagy bulit akar. De nem ám akármilyet, hanem olyat, hogy mindenki emlékezzen rá. Felhív engem vagy három hete a Zoli, hogy segítsek már neki megtalálni a tökéletes rendezvényhelyszín Nyíregyháza belvárosában vagy a környékén, mert ő nem ismeri még annyira a várost. Mondom neki, Zoli, miért nem kérdezed meg a kollégáidat? Hát azért, mert meglepi akar lenni, senki nem tudhat róla, csak a szűk család. Na jó, mondom, akkor csütörtökön szabadnapot veszek ki, és körbejárjuk. Felültem a vonatra reggel hatkor, hogy kilencre ott legyek. A Zoli már várt az állomáson, látszott rajta, hogy ideges. Azt mondja, hogy már van egy listája helyekről, amiket az internetről nézett ki. Beültünk a kocsijába és elindultunk.
Az első hely egy elegáns étterem volt a főtéren. Bent minden csillog-villog, kristálycsillárok, fehér abroszok, a pincérek úgy öltözve, mint valami filmben. A menedzser, egy olyan negyvenes, túlzottan kiöltözött nő fogadott minket. Elkezdett hadoválni, hogy milyen exkluzív náluk minden, hogy a séfjük díjnyertes, meg hogy csak a legjobb alapanyagokból dolgoznak. A Zoli lelkesen bólogatott, én meg körbenéztem. Mondom magamban, a Bea utálja az ilyen stuccós helyeket. Emlékszem, egyszer elmentünk egy ilyen fancy étterembe Pesten, és végig azon idegeskedett, hogy melyik villát használja. De a Zoli meg volt győződve, hogy ez kell a feleségének. Megkérdeztük az árakat, és majdnem leestem a székről. Egy főre annyi volt, hogy abból egy hétig tudnék enni. A Zoli azért elkezdett számolgatni, hogy hatvan vendéggel mennyi lenne. A menedzser nő közben már a menüket mutogatta, hogy lehet választani a libamájból, meg a lazacból, meg mindenféle furcsaságból. Mondom a Zolinak halkan, te, a Bea szeret ilyet enni? Mert én úgy emlékszem, hogy a házi kosztot szereti. De ő csak legyintett, hogy egy ilyen különleges alkalomra különleges hely kell.
A második helyszín egy rendezvényközpont volt a város szélén. Nagy, modern épület, bent minden szürke meg fehér, minimalista dizájn. Itt egy fiatal srác fogadott, nagyon profi volt, tableten mutogatta a különböző berendezési opciókat. Lehetett választani kerek asztalokat, szögletes asztalokat, állófogadást, ültetett vacsorát, buffet, mindent. A Zoli teljesen bele volt bonyolódva a lehetőségekbe. A srác közben magyarázta, hogy van DJ pultjuk, lehet lézershow-t is kérni, meg füstgépet. Mondom neki, hogy ez születésnap, nem diszkó. De ő folytatta, hogy mennyire népszerű most a fotófal, meg hogy lehet bérelni egy fényképészt is, aki profi képeket csinál. Láttam a Zolin, hogy kezd belezavarodni. Amikor kimentünk, megkérdeztem, hogy tényleg ezt akarja-e. Azt mondta, hogy nem tudja már, de hátha a Beának tetszene valami modern. Közben én arra gondoltam, hogy a Bea még a saját telefonján sem tud normálisan fotózni, nem hogy valami profi fotóssal pózoljon egész este. A harmadik hely megint más volt. Egy családias kis vendéglő a Sóstó mellett. Ahogy beléptünk, rögtön megcsapott a régi vágású kocsma hangulata. Fa lambéria, kockás abrosz, a falon régi képek a városról. A tulajdonos, egy idősebb bácsi jött elő a konyhából, még kötény is volt rajta. Rögtön hellyel kínált, kávét hozott, és elkezdett mesélni, hogy már harminc éve működtetik a helyet a feleségével.
A Zoli elmondta, hogy miről van szó, mire a bácsi elmosolyodott és azt mondta, hogy sok születésnapot rendeztek már náluk. Megmutatta a hátsó termet, ami nem volt nagy, de barátságos volt. Azt mondta, hogy mindent meg tudnak oldani, amit csak akarunk, a feleség süti a tortát is, ha kell. A Zoli megkérdezte, hogy milyen menüt tudnak. A bácsi felsorolta: húsleves, rántott hús, töltött káposzta, ilyesmi házias ételek. Láttam, hogy a Zoli arca elkomorodik. Azt gondolta, hogy ez túl egyszerű. Még megnéztünk pár helyet: volt egy borozó, ahol csak állófogadást lehetett tartani, egy szálloda, ahol minden túl hivatalos volt, meg egy party helyszín, ahol még a születésnapos gyerekek bulijai után takarítottak. Délutánra teljesen kimerültünk. Leültünk egy presszóba, és a Zoli csak a fejét fogta. Azt mondta, hogy egyik hely sem jó, és már csak két hét van a születésnapig. Mondom neki, Zoli, te tudod, mit szeret a Bea? Mire ő, hogy persze, a családot, a barátokat, a jó hangulatot. Akkor minek keresel csillogó-villogó helyeket? Erre elgondolkodott. Aztán egyszer csak felkapta a fejét. Tudod, hol szoktunk néha ebédelni a Beával? Van egy kis családi étterem nem messze a házunktól. Semmi különös, de a Bea imádja, mert olyan, mint ahol a nagymamája főzött. Mondom neki, akkor menjünk, nézzük meg. Visszamentünk Nyíregyházára, megkerestük ezt a helyet. Kívülről tényleg nem volt valami impozáns, de bent meleg, családias hangulat fogadott. A tulajdonosnő, egy középkorús asszony örömmel fogadott, amikor meghallotta, miről van szó. Megmutatta, hogy a hátsó részt le tudják választani, elfér hatvan ember is. Nincs kristálycsillár, nincs dizájn bútor, de tiszta, rendezett minden. És ami a legjobb: azt mondta, hogy főzhetnek olyan menüt, amilyet csak akarunk, akár a Bea kedvenc ételeit is. A Zoli arca felragyogott. Azt mondta, hogy a Bea imád itt enni, biztos örülne, ha itt lenne a buli. Na és tudod, mi lett a vége? Ott rendezték meg, és a Bea könnyekig meg volt hatódva. Nem azért, mert elegáns volt vagy modern, hanem mert a férje odafigyelt arra, hogy mi teszi őt igazán boldoggá. Utólag a Zoli megköszönte, hogy lebeszéltem a csillogó helyekről. Néha nem a legdrágább vagy legmenőbb hely a legjobb választás, hanem az, ahol otthon érezzük magunkat. Te mit gondolsz erről?