Még több Bajkay Lajos vers

KRISZTUS

Ő csak mosolygott
Amint gunyolták,
Szeliden tűrte
Hogy szidták, verték
Mikor a latrok
Kínra hurcolták
És a keresztfát
Vállára tették.

Homlokát tövis
Koszoru tépte
Vére már csorgott
Szentarcán végig
Midőn sóhaja
Szállott az égre –
Mennybéliatyám
Bocsáss meg nékik!

És bár keresztre
Szegzi a dárda,
Átvert szivén is
Ott ragyog a hit –
Istenfia Ő,
Boldog ki látja:
Örök életre
Támadni tanít!

Kecskemét 1920. június 4.

RÓZSAHERVADÁSKOR

Háromszéki faluszélen
Hervad már a rózsa,
Leszórja az őszi szél a
Levelet is róla,
Siratja az édesanyám
Hull a könnye rája,
Messzi jár a tekintete,
Messzi száll az izenete –
Kismagyarországba!

Ne sirj, ne sirj édesanyám,
Lesz tavasz, nyár másik,
A kis kertünk rózsafája
Ujra kivirágzik,
Szebb lesz rajta minden rózsa,
Jobb az illatárja –
Szabad leszel székelyhazám
S otthon lesz az édesanyám
Hortikatonája!

Makó, 1920. október 6.

ÁLOMLOVAG

Úgy arcomnak száll
A puszták szele
Mióta útak
Vándora vagyok,
Valami vádló
Panaszt vág bele
Amint útközben
Meg-megtorpanok.

Valaha nem igy
Jártam-keltem én,
Lovam miként a
Szélvész vágtatott,
Vadra nyilaztam
Vágyak mezején
S felettem csodás
Napfény ragyogott!

Egyszer egy árva
Galamb szállt fölém,
Azt hittem álmok
Álma int nekem
S a messzi erdők
Árnyas lágy ölén
Találkára hív,
Vár a kedvesem.

Vakon követtem
Amerre repült,
Kantárt eresztve,
Árkon, bokron át –
Tajtékzó lovam
Hamar elterült,
Káprázó szemem
Nem bírta tovább.

Ronccsá zúzódott
Szívvel ocsudtam,
Homlokomon folt,
A térdem remeg,
Szakadék s láp közt
Visz el az útam –
Valamelyikbe,
Jaj, beléveszek!

Korom sötétben
Oly soká virrad
És én az irányt
Jaj alig lelem –
Egy kóborgónak
Szállást majd kiad,
Törődik-e még
Valaki velem?!

…Úgy arcomba vág
A puszták szele,
Egy seb itt belül
Úgy éget, sajog –
Lázas agyam is
Kábul már bele
Sátrad lakója
Hogy mért nem vagyok!

Rövid már időm,
Nagyon távol a cél,
Útat sem lelek
Mely hozzá vezet
S nincsen már az én
Markomban acél,
Sem ki odáig
Fogná kezemet…

…Úgy vágja arcom
A puszták szele
Holtra fáradtan
Ahogy baktatok,
Valami szörnyű
Hang dudál vele –
Csalóka vágyak
Vándora vagyok…

Dérlepte álmok
Útvesztőiben
Bolyongok kihalt
Őszi tájakon –
Alig piheg már
Vérző szivem,
Valami tépi,
Fáj neki, nagyon.

Felszegve mégis
Sebzett homlokom,
Új, nagy csodákra
Várón: ballagok!
…Ne kövesd útam,
Keshedt nyomdokom –
Hisz én az álmok
Vándora vagyok…

Balatonkenese, 1922.

MAGYAR IMÁDSÁG

Aki uralkodsz
Rónán, bérceken,
Kinek hatalmad
Örök-végtelen,
Ki nékünk adtad
Ezt a szép hazát
És oltalmaztad
Ezer éven át,
Aki magad vagy
Kezdet, végzet –
Óh áld meg Uram
Árva népedet!

Áld meg Uram, ha
Küzd, fárad, lohol,
Nagy jó kedvében
Ha vigad, dalol,
Ha mélyben görnyed,
Vagy ha Napba néz,
Míg szive dobban,
Míg kézben a kéz –
Búban, Örömben
Ha hív Tégedet:
Jővel és áld meg
Árva népedet!

Kecskemét, 1924. március 15.

KOSZORUT KÖTÖTTEM

Az éjjel álmomban
Fenn jártam az égen,
Csillag voltam én is
Csaba seregében,
Amint szerte néztem
Nem láttam a véget,
Bejártunk szédítő
Világ-messzeséget.
A hadak útjáról
Sebbel tova szálltunk,
Csatamezők felett
Siratni megálltunk,
Harmatból virágot
Hullatunk alája
Névtelen porladó
Hős fiak hantjára.

A nagy magyar éjből
Könnyhullatva jöttem,
Hajnalpirkadásból
Bokrétát kötöttem,
Koszorut is fontam
Piros vér-rózsákból
Halottszin-halovány
Fehér violákból
S bokrétám, koszorum
Elhoztam tinéktek

Véres vad csatákon
Mosolygó-halványon
Halálhadba szálló
Legendás vitézek
Elhoztam tinéktek,
Hogy így tegyem én le
Dicső hervadástok
Nagy példa-adástok
Örökké beszélő
Bús emlék-kövére!
Hősi neveitek
S e hideg kőtábla
Minden kis betüje
Minden sor irása
A mi átvert szegény
Szivünk vonaglása,
Fájón vértkönnyező
Nagy magyar sirása.

Koszorut kötöttem
Piros vér-rózsákból,
Halovány bánatos
Fehér violákból
S átszövöm szeliden
Zöldleveles ággal
Tengernyi rab magyar
Remény-imájával:
Uram e szent napon
Nem akarnánk nálad
Vádlón panaszt tenni,
Csak a hősök álmát
Itthon s idegenben
Ne zavarja semmi –
Sőt kérünk, feledtesd
A könnyet, vért, átkot,
S óh adj a magyarnak
Békét, boldogságot!

Öcsöd, 1927. hősök vasárnapján.

KUBIKOSOK

Robotos magyar
Hősök tábora.
Itt éjjel nappal
Talicskák sora
Megrakva fél-sár
Hantokkal halad.
Százszámra kordék,
Tele, üresen
Egyik lemarad,
Másik ügyesen
Eléje rugtat,
Vártatva üget –
Éjfél felé bár,
Áll a jajszüret.
Embere fújtat,
Tolva taszítva
Rí a talicska,
Hajlik a palló,
Húz nyerít a lú
S egy nyirkos falú
Odúban a rög
Hátán feküsznek,
Szunnyadnak –óh ég –
Foltos gúnyában
Keshedt subában
Véremből való
Fáradt magyarok.

Ám némelyüknek
Kín még tán az is,
Mert álmában is
Izzad, nyöszörög.
Parázs pisladoz,
Korom, pipa s doh
Szaga kavarog…

…Évszázad óta,
Tekintetükben
Büszke tűzcsóva,
Pogány sorsukban
Hittel szivükben,
Mokány voltukban
Nyáron mint télen
Sovány kenyéren
Sinylődve élnek,
Vágynak, remélnek
Árva magyarok –
Kemény hajtású,
Nyakas fajtájú.
Kevés beszédű.
Harcos magyarok!

…Állok a gáton.
Alant a folyó
Tesped a lomha
Mint egy nagy csorda
Itató vályú,
Tulnanról mesés
Füstös zamatos
Bogrács illatot
Hoz a fuvalom –
És én a kába
Örök álmodó,
Csorbán itthagyom
Nagy ákom-bákom,
Korgó gyomorral,
Hűlő szívvel és
Rekedt torokkal
E tücsökdalos
Nyáréjszakán a
Teli pofájú
Holdat ugatom!

Tiszapart, 1933.

ÚJ MÁRCIUS

Barna ugaron
Zöldül a vetés,
Rügyet bont már a
Márciusi nap –
Eltűnik lassan
Még az a kevés
Télből itt maradt
Hólé, sár, iszap.

A szügyek izma
Serényen feszül,
Az élet vágtat
Az út dübörög –
A vágyak szárnya
Merészen repül
S vakítva járnak
Új üstökösök!

Hitünk szirtfokán
Jajt, vihart, állunk –
Aki múltat vet
Tán jövőt arat
És mégis, mégis
Remegve várunk
Új márciusra
Új életnyarat.

Szökken-e szárba
Zsenge vetésünk,
Ringat-e kalászt
Kárpátok öle,
Nem lesz-é kora
Nagy temetésünk
Ha ránk tör sandán
Balsorsunk köde?

Érett kalászból
Perget-e magot
Magyar szérűkön
Kérges vastenyér
S amit belőle
A dézsma hagyott,
Kisűl-e abból
A magyar kenyér?

S jut-e belőle
Minden viskóba
Minden napra egy
Jóízű falat?
…Óh, ha megérnők
Szőlőt, cipót, a
Bőséges, boldog,
Nagy, magyar-nyarat!

Öcsöd, 1935. március 15.

PÉTER – PÁLKOR

Élesre fend ám
Most a kaszádat
Kemény kötésű
Fajtám, kél a nap –
Kell a jó szerszám
Vár a kalász had,
Nyög majd a szérű
És dől majd a mag!

Úgy el is kel már
Egy kis lágykenyér,
Fel nem panaszlott
Nagy fehér karaj,
Mosolygó szempár,
Gondtalan fedél
S egy korty felhajtott
Jó tüzes kadar!

Óh, mert még érzik
Hétszűk esztendő
Golgotának szánt
Nyűge, nyomora
És egyre késik
A szebb jövendő
Rég epedve várt
Nagy magyar tora.

Uram, ha kérem,
Milliók jajján
Szívedbe markol:
Adj hát bő nyarat –
S úgy-e megérem,
Hisz az én fajtám
Dalolva harcol,
Dalolva arat!

Öcsöd, 1936.

TAKARÁSKOR

Asztagba rakva
Hever az élet,
Nedűdús ősznek
Int elé a nyár –
Emlőiden csüng
Hű hangyanéped
Tarlóvirágos
Kis magyar határ.

No de lesz is majd
Százíg pihenő
Robot után ha
Leesik a hó –
Lesz kalács, kulacs
Szán csilingelő,
Rámás csizma és
Selyem viganó.

…Erőre kapni,
Újra, ezerszer!
– Óh mily fenséges
Sors is a paraszt –
És én imára
Kulcsolt kezekkel
Meghajtott fővel
Álmodok tavaszt…

Dől a szérűn az
Új mag, az élet,
Dús szőlőfürtre
Kacsingat a nyár –
Mintha csak látnám
Régi bájképed:
Nótás, virágos,
Nagy magyar határ!

Öcsöd, 1937.

LÁZÁR ÉNEKEL

El innen, el, ahol
Nékem csak könny jutott,
Más virányok felé,
Messzi, el innen, el –
Sorshajóm a pokol
Zátonyára futott,
Ömlik az ár belé,
Már most sietni kell.

El hát, el innen, el!

El innen, el, ahol
Pedig valamikor
Harsányan rikoltva
Nagy kukorékolva
Hajnalt hirdettem én
S míg szemétdombokon
Szedegettem morzsát
Életem dús delén
S törölve homlokom
Rugtam görcsöt, torzsát
Szilaj magyar kakas –
Megvérzé karmamat,
Vad, kemény sarkamat
A sok szennyes cserép
S ami akad elég
A rozsdamarta vas.

Szegény balga kakas!

El innen, el, hamar,
Ki tudja mit takar
A domb szemetje még,
Mi lappang benne rég
Mi fojtó bűzt lehel –

El, csak el innen, el!

…Várnak, ott messze, rád,
Ott szól majd szerenád,
Ott hűs forrás buzog,
Ott nem les nyakhurok,
Ott szikrát hány a vas,
Szilaj magyar kakas
Ott rikkantsd el magad
S a hajnal felhasad!
Ott majd az óra üt,
Ott majd a Nap kisüt
S mind, mind életre kel
Mi benned, itt, hever
Te jöttment, te árva –
Ott kar a karba forr,
Ott, ha a szív dalol
A könny mosolyra lel…

Lázárok Lázára
El hát, el innen, el!

Sárrétudvari, 1938. december 5.

RONGYOS ÉNEK 1939 ÉVBEN

Fenyeget át a
Nyegle gárda,
Rettentő maga
Már a hang –
Nem félek tőle,
Nem lesz belőle
Sem ágyúszó, sem
Gyászharang!

Koldusbotomat
Meglóbálom
S leütöm aki
Közelít –
Ólálkodónak
Honárulónak
Csaholó, ványadt
Kölykeit!

Hallasd csak hallasd
Harci hangod,
De míg kezemben
Itt a bot –
Cöveken, árkon
Húzott határon
Minden fogadat
Itthagyod!

Fenyeget át a
Nyegle gárda
S bár ha velőmbe
Vág a hang –
Nem félek tőle,
Nem lesz belőle
Sem ágyúszó, sem
Gyászharang!

Battonya, 1939. október 6.

A MAGYAR KERESZT

A mi keresztfánk
Mindig nehéz volt,
Kemény dongából
Ácsolt durva jel,
A sír lesett ránk
S cipeltük félholt –
Száz golgotáról
Le és újra fel.

A mi keresztünk
Jaj már de nehéz,
Ilyet nem bírna
Tovább vinni más
S hátha elejtjük,
Júdás szeme néz –
Sorsunk megírva
Isten ránk vigyáz.

…Bitóvá mégis
Kereszt, ha válna
Óh, akkor átkunk
Szörnyű sora ver
És bár az ég is
Ellene állna –
Mi vérbe mártjuk
Uram, most, ha kell!

Sárbogárd, 1940. augusztus 17.

MAGYAR HARANGSZÓ

Konduljatok meg
Magyar harangok,
Kolozsvár felett
Temesvár alatt –
Egyik köszöntse
Ami visszatért,
Másik sirassa
Ami ott maradt!

Kihúzták hát a
Földet alólunk,
Kitörülték a
Szemünket, szánkat –
Egyik vállunkról
Másikra tették,
Hogy el ne ejtsük
A keresztfánkat!

Ürmöt öntöttek
Mézes pohárba,
Szálkát hagytak a
Szívünkben bután
S Bécs városában
Új-Pókainé
Térdére hullott
A lelkitusán!

Mégis, előre!
Ínszakadásig,
Verőfényben, vagy
Baljós éjfelen –
Egy, ha derül, ha
Villámlik körül,
Amerre megyünk
Vérrózsa terem!

Ti csak zúgjatok
Magyar harangok,
Rázzad üstököd
Székely Hargita –
Aki az úton
Elibénk akad
Úgy sincs irgalom,
Meg kell halnia!

Mert sodor az Olt,
Árad a Maros,
Retyezát méhén
Vulkán dübörög –
Mit ér az alku
Ha nincs nyugalom
Míg össze nem forr
Minden ősi rög!

Konduljatok hát
Messzi harangok,
Bánát rónáin
Segesvár alatt –
Szabad hazáról
Míg csak álmodik:
Sirassátok meg
Aki ott maradt!

Békési határon, 1940. szeptember 1.

FEHÉR MÁJUS

Hosszú, sötét az éj,
Szörnyű volt az álom:
Azt hittem, ebből már
Nem lesz ébredés –
S felkelni a Napot
Többé sohsem látom!
…Átkozott légy őrült
Örök szenvedés!…

S miért s mi is volt ez
Tán istenítélet,
Vagy a gonosz lelkek
Veszett tánca Tán’,
Hogy ily könyörtelen
Mind, mind semmivé lett
Mi drága, mi szent volt
Szerte e hazán!…

De el, el örökre!
S hozsánna tenéked,
Ki végre is itt vagy
Fényes Virradat!
Bitangok, e hazát
El nem veszthettétek:
Szült új délceg, bátor
Kuruc fiakat!

Köztük nagy Rákóczi
Bujdosó árnya leng,
Újra háromszínű
Zászlót bontanak,
A lábuk nyomát is
Az Isten áldja meg,
Ha majd a halálba
Bátran rontanak!

Te éretted újra
Drága magyar hazám,
Újra csak Teérted,
Mint egyszer régen,
Keblükben a Te szent
Képeddel Szűz Anyám:
Élni, vagy meghalni
A Krisztus nevében!

A BÁNÁTI KIS KERTÜNKBEN…

A kis kertünk rózsafáján
Most nyílik a rózsa,
Édesanyám szomorúan
Szedegeti róla.

Kötözgeti bokrétába
S hull a könnye rája,
Messzi jár a tekintete –
Messzi száll az izenete:
Kismagyarországba…

A bánáti kis falunkban
Bocskor nyoma látszik! –
Azt mondják, az édes anyám
Szeme könnyben ázik.

Meddig kell még takargatnod
Könnyeid hullását!? –
Verje meg a magas Isten,
A haragvó magyer isten
Az oláh csordáját!…

A bánáti kis kertünkben
Hervad már a rózsa;
Leszórja az őszi szél a
Levelet is róla.

Szerte szórja, elsodorja
Kismagyarországba,
Addig száll, míg ide talál,
Itt zokogja: mikor jössz már
Horthy katonája?!

Merre jártok, merre késtek
Sastollas vitézek!?
Meglássátok, késő lesz már,
Mire hazaértek!

Siessetek, siessetek,
Mert elvész a Bánát –
Eszeveszett oláh hordák
Marcangolják, tépik, osztják
Szelíd róna táját!…

Ne sírj, ne sírj bús őszi szél,
Lesz még tavasz másik,
A kis kertünk rózsafája
Újra kivirágzik!

Szebb lesz rajta minden rózsa,
Jobb az illatárja;
Szabad leszel Bánát! – hazám!
S otthon lesz az édesanyám
Horthy katonája!…

OTTHON…

Meg van még a házunk,
Bánáti kis házunk,
Zsalús ablakában
Muskátli virágunk.
Meg van még a házunk.

Ott áll csendben, szépen,
Lent a falu-végen,
Ezer fehér rózsa
Nyílik a kertjében,
Éppen úgy mint régen…

Csak a vén eperfa
Bólint búsan, árván;
Csak a nóta halt el,
Rég a házunk táján

Csak az édes anyám
Vár egyre, hiába
Egyetlen, bujdosó
Katona fiára! –
Bús kuruc fiára…

BÁNÁT ÁLMA

Csöndes holdas éj van,
Mélyen alszik Bánát –
Álmodja őrjisztő
Rettenetes álmát
Áthallik keblének
Fáradt lihegése,
Vonagló testének
Fájdalmas nyögése;
Bilincs csörgetése…

Csak az édes anyám
Virraszt hosszan ébren,
Mélyen sajgó sebbel
Megkínzott szívében –
Csak az ő szemére
Nem jő soha álom:
Vég nélkül epeszti
Hosszú bujdosásom,
Bús hazavágyásom…

„Édes fiam lelkem
Tekints fel az égre!
Figyelj a forduló
Göncöl szekerére,
Én is azt figyelem,
Én is csak azt nézem
S meghasad a szívem
Utánad, úgy érzem…
Ha sokáig nézem.

Pedig el-el nézem
Hajnal hasadtáig!
Mikor erre fordul
Elindulni látszik,
Elindulni látszik
Sok ezred magával,
A nagy magyar égnek
Csillagos hadával,
A hadak útjával!

Ilyenkor a szemem
Mindig könnybe lábad,
Ilyenkor azt hiszem
Utoljára várlak –
Pillanatra eláll
A szívem verése
S valami azt súgja
Most indulnak végre!
Hejh, de mégse, mégse…

Úgy irigylem álmát
A magyar anyáknak,
Rájuk a mi vitéz
Fiaink vigyáznak –
Állnak a határon
Horthy parancsával,
Bujdosó szivöknek
Hazavágyásával:
Bánát nagy álmával!…

Mi meg itthon vérzünk,
Sötét gyászban járunk,
Ébren és álmunkban
Nincsen nyugovásunk –
Naponta fogy, apad
Legjobbjaink száma,
Martalócok lesnek
Elejtett szavára
S hurcolják halálra.”

Aludj, aludj Bánát!
Nyugodjál meg csendben
S te se epeszd magad
Édes anyám lelkem,
Hajtsd le a fejedet,
Hajtsd le pihenőre –
Itt állunk szuronyos
Puskáinkra dőlve
S figyelünk előre!

Itt állunk a parton.
Tisza, Maros mentén –
Látjuk, kik tapodnak
Bánát drága testén!
Látjuk s készen állunk
Életre, halálra! –
Így várunk a Vezér
Dörgő parancsára!
Jő az nemsokára!…

S tudom ha indulunk
A gyászt ledobjátok,
Szűzmáriár magyar
Lobogókkal vártok! –
Megrázkódik tudom
S talpra áll a Bánát,
Kitörli szeméből
Rettenetes álmát
S fegyverbe áll Bánát!

A Göncöl-szekerét,
Csillagját az égnek,
Nevezzétek addig
Horthy-szekerének:
Arra Bánát felé
Arra áll a rúdja
Arra nemsokára
Arra visz az útja,
Oda visz az útja!…

Aludj hát, aludj hát
Megnyugodva, csendben,
Ne epeszd magadat
Édes anyám lelkem! –
Ne virrassz, ne fáradj,
Térj meg pihenőre:
Rátok is vigyázunk,
Puskáinkra dőlve
Figyelünk előre!…

MAGYAR FOHÁSZ

Magyaroknak Nagyasszonya
Könyörögve kérünk
Nagy gyászunkban, fájdalmunkban
Imádkozzál értünk!

Megbocsájtó jókedvedben
Fordítsd felénk orcád,
Mi bűnbánó magyarjaid,
Szegény megtérő fiaid,
Mi könyörgünk hozzád!

Könnyben ázó szemünk elől
Takard el a múltat,
Szent fiadnak zsámolyához
Mutasd meg az utat!

Fogd kezünket s vigy vissza az
Ősi magyar földbe
S vonj be egy új ezerévet,
Viruló új nemzedéket
Piros-fehér-zöldbe!…

Vezess, vezess, hogy a Bánát
Ne hiába várjon!
S Késmárktól a Hargitáig
Minden Téged áldjon!…

Nagyasszonyunk, Szűzmária
Leborulva kérünk
Balsorsunkban, fájdalmunkban,
Nem érdemelt nagy gyászunkban
Imádkozzál értünk!…

MARADJATOK OTTHON…

Ráuntatok végképp,
Édes anyám lelkem,
A csúf szolgaságra
S úgy hallom, hogy jöttök,
Ti is készülődtök
Kismagyarországra…
…Jöttök nemsokára…

Maradjatok otthon,
Ne jöjjetek ide
Új Golgotát járni!
Panaszos kenyeret,
Kegyelem kenyeret,
Rabkenyeret rágni…
…Maradjatok otthon…

Ha mind eljönnétek
Édes anyám lelkem,
– Otthon a Bánátba
Lehullna a rózsa,
Meghalna a nóta –
Tudom – nemsokára!…
…Ne jöjjetek ide…

Ti csak maradjatok
Akármint is mondják,
Akármint is hallik:
Mi még visszatérünk
S mindent számon kérünk –
Nem halunk meg addig!!
…Maradjatok Otthon…

BALATON…

Kis magyar tenger
Nézlek, nézlek…
Szívemre szállnak
Bús emlékek:
Mikor még távol
Kék Adriától
S egekbe nyúló
Büszke Kárpátról
Szólt az ének…

Partodon tarka
Népet látok,
Ide hallatszik
Kacagások;
Mindmegannyi nagy
Pajkos gyerek:
Játszik egymással
Víg cívódással
Úgy enyeleg…

Siófok felől
Szellő támad,
Hegedű húrján
Sír a bánat:
Epedő-lágyan
Szól a nóta
S száll, száll el, messze,
Mikest keresve,
Rodostóba…

Arra nyugatra
Tihany alatt,
A menny a vízzel
Egybeszakad:
Kis magyar tenger
Nézlek, nézlek
S keblemben fojtó,
Vadul háborgó
Nagy kínt érzek…

Nyugat felé jár
Tekintetem,
Arra, messzi száll
Izenetem:
Tihanyi Echo!
Röpítsd tova,
S verd vissza százszor
Büszke sikátor:
Nem! Nem! Soha!…

…Kis magyar tenger
Nézlek, nézlek;
Emléke elmúlt
Dicsőségnek –
Valami sötét
Kuruc-bánat
Üli a tájat –
S a két szemem csak
Könnybe lábad…

Rövid URL: https://magyar-vers.hu/?p=1414

Beküldte: - nov 7 2013. Kategória Bajkay Lajos, Trianon. Tudod követni a válaszokat ezen keresztül RSS 2.0. Egy választ vagy a trackbacket tudsz hagyni ha belépsz

Hozzászólások:


Keresés az archívumban

Keresés dátum szerint
keresés a ketagóriákban
Keresés a Google-val

Bejelentkezés | Készítette Hazafias Versek